Dana oldala

Rózsi élete

- Rózsi! Ébredj! - keltegetett anyukám. Indulni kellett az oviba, ezért minden hétköznap így ment.
Felkeltem, kikeféltem a kócos, rózsaszín-fekete sörényemet és farkamat, felkötöttem a hajamba a piros masnimat, és elmentem reggelizni.
- Hmmm... - szívtam be magamba boldogan az epres palacsinta illatát. Leültem az egyik székre, és türelmesen vártam.
Elkezdtem a szárnyammal piszkálódni. Felidéztem magamban azokat a sértő szavakat, amiket az óvodatársaim mondtam rám. Viszont az is eszembe jutott, amikor Virág (a barátnőm) megvédett.
Hirtelen azt vettem észre, hogy anya lerak elém egy tányért, amin az illatozó epres palacsinták feküdnek! Nyami! Hamar nekiláttam, észre se vettem, milyen hamar végeztem.
Felálltam a székről, és elköszöntem anyutól.
- Szia Anyu!
- Szia Rózsi!
Amúgy én azért nem anyuval megyek, mint minden más póni, mert elég közel van hozzánk az ovi. Vagyis: három háznyira van tőlünk.

Megérkezte az oviba. Látom, Virág már meg is érkezett!
- Szia Virág! - köszöntöm Virágot.
- Szia Rózsi! Gyere ide mellém!
Virág egy szép képet színezget. Én is beszállok! Naná!
- Jó! De szép lett!
A patámba veszem a zöld színest, és elkezdem kiszínezni a kép egy részletét.
Pár perc múlva Virág megkérdezi:
- Nem láttad Áfonyát?
- Hát, nem - válaszolom. Ugyanis szegény barátnőm, Áfonya, megbetegedett, és sajnos nem tudjuk, mikor jön vissza az oviba, mert jelenleg nem jár. Ezért mindig hiányoljuk a mi pajtásunkat. Mindegy.
- Ó, ne... - mondja Virág.
Kíváncsian mwgkérdezem, hogy mi az, de ő csak a bejárat irányába mutat. Jaj! Tényleg nagy baj van!
Megérkezett Zorró, és a gonosz barátja, Peckes! Ők a fő csúfolók! Ők sértegetnek engem legtöbbször!

A szilveszteri kiscica

Késő estére járt az idő. Az óramutató lassan a 11-es szám felé vette az irányt. Minden családban virrasztottak, várták éjfélt, hogy végre elindulhasson a tűzjáték, mely az új év köszöntésére szolgált. zen a napon, még a legkisebb gyerekeknek is megengedig, hogy sokáig fenn legyenek ezen a kivételes napon.
- Kotródj innen te semmirekellő!- hallatszott a kiáltás egy közeli házból. Nemsokkal a kiáltás után kinyílt az ajtó s egy ideges vonású nő egy kiscicát hajított ki az ajtón, majd idegesen, hangosan becsapta.
Aki arra járt, s a legjobban fülelt, az sem tudhatta mi történt. De annyit biztosra vehetett, hogy a kiscica egyik mellső lába kissé megsérült. Annak ellenére gyorsan futott a várost még uralmában tartó ködben. Szegényen, már átjárt a hideg borzongása, az éhség, szomjúdág gyötrő fájdalma. A házban szerzett seb is egyre jobban kezdett fájni. Sőt, még a köd sem kegyelmezett neki. Egyre sűrűbb-sűrűbb lett, olyannyira, hogy már az orra hegyét sem láthatta a szegény nyomorult. Mikor már teljesen elhagyta az ereje, egy nyitott ablakon kiszűrődő fényt pillantott meg. Mivel nem volt tőle messze, s nyitva állt, utolsó erejéből felugrott az ablakpárkányra s bement a meleg, fűtött hejségbe. Ott lefeküdt a meleg kandalló előtt s álomba merült. Simogatásra, s lába borogatására ébredt fel. Egy kislány s családgya gyógyítgatta, dédelgette. Majd hoztak neki egy kis húst, tejet. A cica jóllakott, és annyit ivott, hogy majd megpukkadt. Így örökre az új gazdáinál maradt akik mindvégig szerették.                                                                                                                 

Cirinke tündér és a kiskutya

Cirinke tündér nagyon szeretett sétálgatni a tündérházuktól nem messze folydogáló patak partján. Ha elfáradt a sétálásban, akkor felült a patakparton bólogató hatalmas fűzfa egyik levelére. Onnan figyelte a patakban úszkáló apró halakat, a vízparton ugróversenyt rendező békákat. A vízisiklók gyorsan tekergő mozgása mindig elbűvölte, csak úgy, mint a patak felett kecsesen táncoló szitakötők, és pillangók. Mosolyogva nézegette a selymes fűben lassan araszoló csiga-bigákat, és a hatalmas hangyaboly körül sürgölődő, cipekedő szorgos hangyákat.
A patak partján élő állatok békésen élték mindennapjaikat, nem sejtették, hogy egy picike tündérke figyeli őket.
Egyik nap azonban valami megzavarta tündérkénk nézelődését.
A patak melletti rétről vékony hangú nyüszítést hallott. A nagy fűtől azonban senkit sem látott. Szerencsére nem hagyta otthon tündérszárnyait, egy szempillantás múlva már a rét felett repült. A rét közepén megtalálta a nyüszítő hang gazdáját, egy hófehér göndörszőrű pici kiskutyát. Cirinke tündér leszállt egy hosszú fűszálra a kiskutya mellé, és halkan megszólította.
- Mi a baj kiskutya, - talán eltévedtél?
- Óh nem tévedtem el tündérke, - elvettek a mamám mellől.
Először örültem, hogy autózhatok, mert autóba tettek. De aztán a rossz emberek kidobtak az autóból, és itt hagytak. Azóta egyfolytában sírok a mamám után, mert nagyon félek.
De a mamám biztosan messze van, nem hallja a sírásomat, ezért nem jön értem. -Panaszkodott sírva a kiskutya.
- Cirinke tündér azonnal tudta miről van szó. A kiskutya valamiért nem kellett gazdájának, és így akart megszabadulni tőle. Pár pillanatig gondolkodott, majd így szólt hozzá.
- Most elrepülök a jó emberekhez, és visszajövünk érted. Nagyon kedves családhoz fogsz kerülni, játszótársaid pedig kisgyermekek lesznek.
- A kiskutya hüppögve kérdezte Cirinkét.
- Miért nem a mamámhoz viszel vissza tündérke?
- A tündérke elmagyarázta neki, hogy miért nem viheti vissza a mamájához.
A kiskutya nagyon nehezen de megértette, miről van szó.
- Cirinke tündér elrepült, és hamarosan megérkezett azzal a kedves családdal, ahol a gyerekek már régóta szerettek volna gazdái lenni egy kiskutyának. A két kisfiúnak nagyon megtetszett a hófehér göndör szőrű kiskutya. Azonnal elnevezték Hógolyónak. Cirinke tündér a szülőkkel együtt jóízűen nevetett ezen a különös névválasztáson. Hógolyó boldogan ugrált egyik gyerektől a másikig, és a nagy játék közepette bizony néha-néha úgy gurult, mint egy igazi hógolyó.
- A család nemsokára elbúcsúzott Cirinkétől. Megköszönték neki, hogy segített a kidobott kiskutyán. Megígérték, jó gazdái lesznek Hógolyónak.
Cirinke tündér pedig szintén megígérte, elrepül majd látogatóba hozzájuk.
- Amikor elmentek, Cirinke is elindult hazafelé. Vidáman táncolva tette meg a hazafelé vezető utat. Szárnyacskáival boldogan integetett az útjába kerülő pillangóknak, és madaraknak.
Alig várta, hogy elmesélhesse a kidobott, de szerencsésen megmentett kiskutya történetét testvéreinek, Marinka és Hajnóka tündérkéknek.

A hiszékeny szamár

gy udvarban élt a szamár és a ló.
A szamár irigyelte a lovat, amiért magasabb volt, mint ő.
- Nincs igazság a földön - panaszkodott a lónak.
- Miért? - kérdezte a ló.
- Azért, mert te magasabbra nőttél, mint én - felelte a szamár.
- Ó, hát ezen könnyen lehet segíteni - nevetett a ló.
Legközelebb, ha esik az eső, álljál ki az udvar közepére.
Az esőtől majd te is nagyra fogsz nőni, mint én.
- Te is így nőttél meg? - kérdezte a szamár.
- Így bizony, mondta a ló és gyorsan odébb állt.
Ezek után a szamár nagyon várta már az esőt.
Amikor aztán végre esni kezdett, kiállt az udvar közepére.
A zuhogó esőtől teljesen átázott a szőre, de nem bánta.
Fázott, vacogott és közben arra gondolt: most én is magas leszek, mint a ló.
Amikor elállt az eső és kisütött a nap, alig várta, hogy találkozzon a lóval.
De a találkozás, csalódást okozott neki.
Hiába nyújtogatta a nyakát, nem nőtt még egy fél centit sem az esőtől.
Ráadásul a ló kicsúfolta: buta vagy szamár, nagyon buta.
- Tudhattad volna, hogy az esőtől csak a fű nő meg nagyra.
Mert amióta a világ a világ, a szamár mindig kisebb volt a lónál, és az is marad!
Majd sarkon fordult, és vidáman elvágtatott.
A szamár meg búsan lógatta fejét, és szemeiből hatalmas könnycseppek potyogtak.

AZ ARANYGYAPJAS KOSOK

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag pásztorlegény, s annak kilencvenkilenc juha s három aranygyapjas kosa. De aztán olyan szép három állat volt ez a három aranygyapjas kos, hogy még a király nyájában sem volt azoknak párja. Őrizte is a legény, mint a szeme fényét. Aludni is úgy aludt, mint a nyúl: csak a fél szemét hunyta le, a másikkal mindig a kosokat nézte.

Egyszer csak elkövetkezett a tél, a legény béreked a nyájával, de hát nagy volt a baj, mert nem termett abban az esztendőben elég széna, s drága pénzért sem kapott még egy szálat sem. Mit csináljon? Az a sok drága juh s azok a gyönyörű kosok most mind egymásra döglenek az éhségtől. Ő bizony - gondolja magában - egyet sem bucsálódik, hanem elhajtja valamerre a szegény állatokat, s addig megy velük, amíg valahol harapnivalót talál nekik.

Hát csakugyan el is indul a juhokkal. Elöl ment a három kos, nagy búsan bégetve, mert már két álló napja nem kaptak csak egy harapás szénát sem. Addig mennek, addig mendegélnek, hogy elérnek egy nagy rengeteg erdőbe. Ennek az erdőnek a kellős közepében volt egy nagy puszta, s hát azon a pusztán annyi szénaboglya, hogy a szem nem tudta belepni!

Hej, megörvend a legény, s azt mondja magában, hogy ő bizony nem megy tovább egy lépést sem, ezen a helyen megtelepedik, s beleáll a szénába, akárkié legyen.

Nagy hirtelen széjjelhányt egy boglyát, s azt egy szempillantásra fel is szedegették az állatok.

No! eltelik egy nap, egyik boglya fogyott a másik után, s nem is nézett arra senki lélek.

De másnap virradóra csak odajő egy óriás, akkora, hogy a feje az eget verte, s nagy mérgesen a legényre támad:

- Hogy mered az én szénámat étetni, te emberizink?

Aj, megijed a legény szörnyűségesen! Az a rettentő nagy óriás most mindjárt kitapodja még a lelkit is! Mondja neki:

- Ne haragudjék, óriás bátyám uram, hiszen megfizetem, amit a juhaim megettek.

- Nem kell a pénzed - mondta az óriás -, hanem most mindjárt ölj meg harminchárom juhot s egy aranygyapjas kost, azokat egyszerre süsd meg, mert ma még nem früstököltem.

Mit csináljon szegény feje? Meg kellett hogy ölje azokat a drága szép juhokat, de még az aranygyapjas kost is. Hej, de szomorú volt a legény, szinte megrepedt a szíve, mikor a kést az aranygyapjas kos hasába akasztotta. De már ennek meg kellett történni. Előkerít az óriás egy rengeteg nagy üstöt, abba beléhányták a teméntelen sok húst, aztán olyan tüzet csaptak alá, hogy még hetedhét országon is túl világolt a lángja. Meg is sült egy percre annak a harmincnégy állatnak a húsa, s az óriás - akár hiszitek, akár nem - csak belémerített háromszor az üstbe az ő kanáljával, s három falásra mind egy befaló falásig bekapta azt a finom tokányt. Azzal azt sem mondta: hé, legény, cseréljünk pipát - továbbállított.

- No - mondta a legény magában -, én ugyan jó drágán megfizettem azt a kicsi szénát. - Tusakodott, vajon ott maradjon-e! Õ bizony ott marad. Nem bánja már, ha ennyiben van, egye meg mind, amennyi juha van, az a nagybelű óriás.

Megint csak nekiesett két-három boglyának, széjjelhányta, s jóltartotta a juhait. Elkövetkezik a másnap reggel, s hát megint jő az óriás. Már messziről kiáltotta:

- Hamar, legény, hamar ölj le harminchárom juhot s az aranygyapjas kost, mert ma még nem früstököltem.

Mit volt mit tenni, csak megölt harminchárom juhot s az aranygyapjas kost is utána. Az óriás három falásban ezeknek is megette a húsát, s azzal továbbsétált nagy begyesen.

Még éppen harminchárom juha s egy aranygyapjas kosa volt a legénynek. A szíve is sírt, ha rájuk nézett. Ha még ezeket is megeszi az óriás, elmehet világgá, úgy marad, mint az ujjam.

Elkövetkezik a harmadik reggel is, hát csakugyan jő az óriás, s messziről kiabálja:

- Hé, legény, hé! Hát azok a juhok még élnek? Mindjárt megöld valamennyit, mert különben szörnyű halált halsz!

Könyörög a legény, istenkedik, hogy hagyja meg már azt a keveset, de az óriás még egy juhfarkát sem engedett.

- Hallod-e, hé - mondta a legénynek -, ne huzalkodj nekem sokáig, hanem duvazd ki a bőrükből azokat a juhokat, mert különben csúfot látsz.

Megöli a legény mind egy szálig a juhokat meg a kost is, beléhányja a teméntelen sok húst az üstbe, s egy nagy rúddal keveri, keveri nagy keservesen.

Egyszerre az óriás, mit gondolt, mit nem, leheveredik a tűz mellé, s elszenderedik.

- No, megállj, te istentelen - gondolja a legény -, nem eszel ebből a húsból, tudom azt az egyet. - Azzal csak kimerített egy kanál jó forró zsírt, s az óriás szemére loccsantotta. Szörnyűt bődült az óriás, felszökik a tűz mellől, tapsant ide, tapsant oda nagy lábaival, ha valahogy rátapsinthatna a legényre.

- No, te emberizink - ordított az óriás -, kioltottad a szemem világát, de vigyázz, hogy a kezem közé ne kerülj, mert erősen megkeserülöd.

Eleget innét is, eleget túl is, kerítgeti mindenféleképpen, de nem volt annyi lelke s istene, hogy meg tudja fogni a legényt. Gondolja az óriás, ezt így soha meg nem fogod, míg a világ s még két nap, ha szép szerint nem. Elkezdett a legénynek hízelkedni mindenféle mézesmázos beszédekkel, hogy így s hogy úgy, hogy őt vezesse mindenfelé, ha már megvakította, és bizony nem bánja meg.

- Nem én - mondta a legény -, szeretnél, ugye, engemet is megenni? Abból nem eszel!

Azt mondta most az óriás:

- Látom, hogy nem lehet túljárni az eszeden, te pásztorlegény. Jól van hát, járj te is békével. Hanem ha már megettem a juhaidat, nem akarom, hogy egész károd legyen, adok neked egy gyűrűt, azt húzd fel az ujjadra, s nagy hasznát veszed, bármerre járj ezen a világon.

Erre az óriás ledobott egy gyűrűt, a legény pedig nagy hirtelen felkapta, s a kisujjára húzta.

Hát ahogy felhúzta, az a gyűrű csak elkezd kiabálni:

- Erre, erre, vak óriás! Erre, erre, vak óriás!

Haj! Megijed a legény, mert az óriás csakugyan ment a gyűrű hangja után. No, most mit csináljon, mindjárt agyontapossa a vak óriás! Eleget akarja lehúzni a gyűrűt, de az úgy az ujjára tapadt, hogy semmiképpen nem tudta lehúzni. Mit volt mit tenni, előrántotta a bicsakját, lenyisszentette az ujját. Volt ott közelibe egy feneketlen tó, s abba belédobta az ujját gyűrűstül. A gyűrű pedig a tóban is csak azt kiabálta:

- Erre, erre, vak óriás! Erre, erre, vak óriás!

Az óriás ment is utána, s egyszerre csak belépett a feneketlen tóba. Úgy elmerült, hogy soha meg nem látta többet az isten áldott napját.

- No, ettől nem kell többet félnem - mondta a legény -, hanem most már én is mehetek világgá.

Elindul a legény, megy, mendegél a nagy rengetegben. Amint menne, találkozik egy szörnyű nagy fekete medvével.

El akar futni, de a medve megszólal, s azt mondja neki:

- Állj meg, hé, ne fuss, mert számadásom van veled. Tudod-e, hogy ki vagyok én? Én annak az óriásnak a testvére vagyok, akit te megvakítottál. Megölhetnélek, de most meghagyom életedet. Hanem azt mondom neked, hogy meg ne merj házasodni az életben, mert ha még a világ végén leszel is, megtalállak, s szörnyű halált halsz.

Fogadkozik a legény, hogy ő nem házasodik meg, hiszen nem is kapna feleséget, mikor nincs neki semmije a földkerekségen. Azzal továbbmegy nagy szomorúan. Hej, búsult szegény feje, hogy mit is ér az ő élete, ha meg nem házasodhatik!

Megy, mendegél, kiér az erdőből is, s annak a szélén talál egy házat. Abban lakott egy özvegyasszony egyetlen leányával. Bemegy, köszön, s kérdi az asszony, hogy mi járatban van.

- Én bizony, édes nénémasszony, szolgálatot keresnék, ha valaki megfogadna - feleli a legény.

Az özvegyasszonynak megtetszik a legény, s befogadja szolgának. Eltelik egy esztendő, eltelik kettő, s a legény még mindig az özvegyasszonynál lakott. Nem tudott megválni a háztól, mert erősen belé talált habarodni az özvegyasszony leányába. A leány is szerette, s a legény egyszer csak előállott, s megkérte a kezét az özvegyasszonytól. Az pedig azt mondta, hogy nem bánja, ásó-kapa válassza el őket, ha szeretik egymást.

Elfelejtette a legény erős szerelmében, hogy mit mondott a medve, s nagy lakodalmat csapott, de amikor a legjavában folyt a mulatság, egyszer csak szörnyűséges mormogás hallatszik az ajtóban. Aj, megijed a legény! No, ez bizonyosan a medve. Az volt csakugyan. Cammogott be, s egyenest a legénynek tartott.

Azt mondja a legény a mátkájának:

- Szívem szerelme, nekünk most meg kell válnunk. Elfelejtettem, hogy nekem nem szabad megházasodnom soha ez életben. Az a medve, aki amott jő errefelé, mindjárt megöl.

Sírt a legény, sírt a leány keservesen, elbúcsúztak egymástól, de hogy soha el ne felejtsék egymást, egy gyűrűt kettétörtek, egy zsebkendőt pedig kettéhasítottak, felét eltette a leány, felét a legény a gyűrűnek is, a kendőnek is, s úgy indult a legény bujdosásba.

Azt mondta, hogy éppen a világ végire megy. Hanem a medve utána kiáltott:

- Most megmenekedtél, hanem vigyázz, mert megtalállak, ha a föld alá bújsz is!

Megy a legény hetedhét ország ellen, hegyeken-völgyeken átal, s talál egy kicsi házat. Bemegy oda, s hát ott egy olyan ősz öregember lakik, hogy az orra éppen a térdit veri. Köszön neki:

- Adjon isten szerencsés jó estét, öregapó.

- Szerencséd - feleli az ősz ember -, hogy öregapónak szólítottál, mert különben halál fia vagy. Hát hol jársz itt, ahol madár se jár?

Elmondja a legény minden búját-baját. Nem tudja, mitévő legyen, szeretne megházasodni, de egy istentelen, medve erőst fenekedik az életire, mindenfelé kíséri, akármerre menjen.

Azt mondja az ősz ember:

- Édes fiam, én nem tudok ez ellen semmit tenni, hanem adok egy gyűrűt; aztán menj azzal tovább. Innét kétnapi járásra lakik egy nálam is öregebb ember, mondjad neki, hogy mit adtam, talán ő is ad valamit.

Megköszöni a legény a gyűrűt, s továbbindul. Két nap múlva csakugyan elérkezik, ahová az ősz ember igazította. De abban a házban olyan ősz ember lakott, hogy az elsőnek apja lehetett volna.

Köszön ennek is:

- Szerencsés jó estét, öregapó!

- Áldott szerencséd, hogy öregapónak szólítottál. Hát mi szél vetett ide, édes fiam?

Mondja a legény a dolgát, s hogy egy ősz ember igazította ide, ha ő is adna valamit.

Azt mondja az ősz ember:

- Egyebet én sem adhatok, fiam, gyűrűnél, csak tedd el jól, s menj még két napot, aztán találsz egy házat, abban még nálam is öregebb embert, majd ád az is valamit.

Megy a legény, s meg sem állott, míg ahhoz a házhoz nem ért. Ott ült egy nagy karosszékben az ősz ember, az ölében egy nagy könyv volt, s abból olvasgatott. Köszön a legény, az ősz ember fölnéz, s azt mondja:

- No, éppen kerek száz esztendeje, hogy embert nem láttam, hát te hogy kerültél ide, te szegény legény?

Mondja a legény, hogy miben jár.

- Jól van, édes fiam, ne búsulj. Adok én is egy gyűrűt neked, tedd a többihez. Aztán menj tovább, s addig menj, míg az út kétfelé nem válik. A két út közt van egy domb, a három gyűrűt tedd le oda, te pedig feküdj rájuk, s el ne mozdulj reggelig, aludj ott egész éjjel. Mikor reggel megébredsz, három nagy kutya lesz melletted a három gyűrű helyett. Egyet szólíts Mindentudónak, egyet Világonátallátónak, s a harmadikat szólítsd Földnehezének. Menj aztán ezekkel, amerre a szemed lát, ne félj a medvétől.

Megköszöni szépen a legény a jó tanácsot, elbúcsúzik, s továbbindul. Másnap estére kelve keresztúthoz ér, s ott meg is állapodik. Hát csakugyan volt egy domb ott. Leteszi a három gyűrűt, ráfekszik, elalszik, s reggel, mire felébred, akkora három kutya heverészett mellette, mint három nagy sütőkemence. Mondja egymás után a nevüket, s mind a három elejibe szökik a nevire, s a legény jól megjegyzi, hogy melyik-másik.

Mármost szervusz, világ. Csak lássa meg a medvét, tudom istenem, úgy széjjelszaggattatja ezekkel a kutyákkal, hogy egy porcikája sem marad.

Ment a legény, ment hegyeken-völgyeken által, s elért egy kicsi házba. Ott lakott egy csúnya vén boszorkány, s beszegődik ahhoz szolgának. Azt mondta neki a boszorkány, hogy nála nem lesz egyéb dolga, csak mindennap menjen vadászni, s hozzon egy nyulat.

El is ment a legény már első nap nyulászni, s magával vitte a kutyákat is. Amíg odajárt, csak beállít a medve a boszorkányhoz, s megkérdezi, hogy egy ilyen s ilyen legényt nem látott-e.

- De bizony láttam - mondta a boszorkány -, nálam van szolgálatban.

- No, ha nálad van, bizony meg is ölöm - mondta a medve.

A boszorkány erre azt mondta, hogy tőle ugyan megölheti, mert neki az a legény senkije, ő bizony kútba nem szökik utána.

Aztán elegyeztek, hogy a medve lefekszik az ajtó küszöbén belül. Nagy hirtelen vájtak egy gödröt, s abba feküdt, hogy se a legény, se a kutyák észre ne vegyék, mert különben mindjárt összetépik, s mikor a legény belép, csak szökjék a nyakába, s fojtsa meg.

Befekszik a medve a gödörbe, s aközben a legény is hazaindul a vadászatról egy nyúllal. Amint jődögélnek, csak összedugja az orrát a három kutya, s Mindentudó azt mondja:

- Ti csak maradjatok a gazdámmal, én előrefutok, mert baj van otthon!

Azzal megfutamodik, s ahogy hazaért, egyenest a küszöbnek ment s ráfeküdt. Hazaérkezik a legény is a másik két kutyával, be akar menni, de Mindentudó nem mozdult el a küszöbről. Átlépte volna, de akkora volt, mint egy sütőkemence. Eleget mondta szépen neki, hogy kuss félre, Mindentudó! Mindentudó meg sem mozdult. Rúgta, verte, bizony nem mozdult az. Mit volt mit tenni, az ablakon kellett hogy bemásszék.

Aztán beült a tűzhely mellé, a nyulat megsütötte, a boszorkánnyal megették, s a medve meg sem mert moccanni a gödörben. Másnap is elmegy a kutyákkal vadászni. Mérgelődött, morgolódott a medve, hogy nem ölhette meg a legényt. Hogy is ölhetné meg, mind azon törte magát.

Azt mondja a vén boszorkány:

- Hallod-e, te medve, tudom én, mit csinálj. Ássunk a katlan alá egy gödröt, feküdj oda, s mikor odamegy, hogy a nyulat megsüsse, szökjél ki a gödörből, s dobd a tűzbe.

Úgy is tesznek. Gödröt ásnak a katlan alá, s a medve belefekszik. De Mindentudó azt is tudta, s ismét megsuttintotta a társainak, hogy baj van otthon. Fogja magát Világonátallátó, beléheveredik egy pocsolyába, azzal előrefut, otthon egyenest ráfekszik a tűzre, s az mindjárt kialudt.

Hazaért a legény is, meg akarja sütni a nyulat, de hát Világonátallátó ott fekszik nagy lucskosan, egy szikra tűz sincs; hiába kiabál, neki: kuss el, Világonátallátó! - hiába üti, veri, el nem mozdult az onnét. A legény nagy mérgibe kiment a házból, lefeküdt a csűrbe, s akkor a kutyák is utána sompolyogtak.

De bezzeg csak most mérgelődött istenigazában a medve koma! Azt mondotta a vén boszorkánynak, hogy ha holnap el nem pusztíthatja azt a legényt, akkor őt pusztítja el.

- Jól van, nem bánom - esküdözött a boszorkány -, szaggass hetvenhét darabra, ha holnap meg nem ölheted az istentelent. Feküdj most az ágy alá, ott csak meg nem látnak azok az ördöngös kutyák - mert bizonyosan a kutyák mesterkednek ellenünk -, s amint belép, ugorj ki az ágy alól, s tégy vele, amit akarsz.

Elmegy a legény harmadnap, a kutyák is vele mennek, a medve pedig béfekszik az ágy alá. Hanem Mindentudó ezt is jól tudta, s megint csak összesúgtak-búgtak. Aj! megrugaszkodik erre Földneheze, s hazáig meg sem állott.

Befut a házba, s egyenest felfekszik az ágyba. De úgy ránehezedett az ágyra, hogy a medve meg sem tudott moccanni, s a legény békességesen megsüthette a nyulat, aztán jóllakott, elnyúlt a tűzhely alatt, s úgy aludt ott reggelig, mint a bunda.

A vén boszorkány pedig nem találta a helyét, csak hogy ki nem törte az erős nyavalya szörnyű félelmében. Vége az életének, ha a legény elmegy hazulról. Gondolja, még próbál egyet, hátha azzal a legényt is elpusztíthatná, s az ő életét is megmenthetné. Azt mondja a legénynek, mikor felkészült, hogy vadászni induljon:

- Minek is viszed magaddal azokat a nehéz kutyákat, hiszen azok úgysem fogják el a nyulat. Ne fáraszd mindig, inkább rekeszd be a csűrbe, míg te odajársz.

A legény széles e világért sem gondolta, hogy a medve a háznál van, hallgatott a boszorkányra, s csakugyan be is rekesztette a kutyákat a csűrbe. Azzal elment vadászni. Jő haza estefelé, s hát a medve csak elejébe toppan. Megijed s legény, uzsgyi neki, vesd el magad! - megfutamodik, hátra a kertbe, s felmászik egy fára.

- Mászhatsz! - kiáltott a medve. - Még az égbe is felmászhatsz, már meg nem szabadulsz a körmöm közül!

Könyörgött a legény, kegyelmezzen fiatal életének, de a medve mind csak azt kiabálta:

- Szállj le onnét, mert ha nem, én szállítlak le, azt pedig nem köszönöd meg.

- Jól van - mondta a legény -, leszállok, csak engedd meg, hogy elébb hármat kiáltsak.

- Kiálthatsz tizenhármat is, úgyis halál fia vagy.

Kiált a legény, ahogy csak a torkán kifért:

- Nye, Mindentudó, nye!

Hallja ezt Mindentudó, s mondja a többinek:

- Hé, halljátok-e, a gazdám az én nevemet kiáltotta.

- Talán bizony álmot láttál - mondta Világonátallátó s Földneheze, mert ők csakugyan nem hallottak semmit.

Egy kis idő múlva ismét kiált a legény:

- Nye, Világonátallátó, nye!

Hallja ezt Világonátallátó, s mondja a másik kettőnek:

- Nem hallottátok-e? Mintha most engem szólított volna a gazdánk!

Most Mindentudó s Földneheze nem hallotta, s azt mondták Világonátállátónak, hogy bizonyosan álmot látott.

Harmadszor kiált a legény, ahogy csak a torkán kifért:

- Nye, Földneheze, nye!

Most Földneheze hallotta a kiáltást, s a többi nem.

- De bizony az én nevemet hallottam szólítani - mondta Földneheze.

- No, ha igen - szólott Mindentudó -, menjünk, mert a gazdánk veszedelemben van.

Aj! megrugaszkodnak, de közmént legyen mondva, a medve rengeteg nagy kövekkel s sziklákkal körülzárta volt a csűrt, még a fedelét is jól megnyomta, hogy a kutyák ki ne szabadulhassanak. Nekiszökik Mindentudó a csűr falának, rúg egyet rajta, csak megrendül a csűr belé; rúg egyet Világonátallátó, s arra kidőlt félig; rúg egyet Földneheze, s erre úgy széjjelduvadt az egész csűr, mintha nem is lett volna.

Ezalatt a medve felmászott a fára, s éppen meg akarta ragadni a legényt, hogy megölje. Meglátják ezt a kutyák, szökik egyet Mindentudó, de nem tudott egy szökésbe ott teremni a medvénél; szökik Világonátallátó, s ez felszökött a fának fele magasságára; szökik most Földneheze, s ez éppen a medvéhez szökött. Belecsimpeszkedik a medve torkába, ránt egyet rajta, s úgy leteremti, hogy éppen Világonátallátóig hengeredett; rándít egyet rajta Világonátallátó is, s lehajítja Mindentudóhoz; ez nyakszirten ragadja, s úgy levágja, hogy csak megnyekkent a földön. Aló neki! leszökik mind a három kutya a fáról, közrefogják a medvét, s úgy szertetépik, hogy még a hetvenhetedik porcikája is hetvenhét felé szakadt.

Azt mondja most Mindentudó:

- No, ezzel készen vagyunk, de még hátra van a vén boszorkány, szaggassuk össze azt is, mert megérdemli.

Mindjárt elfutottak, s a boszorkányt is összeszaggatták.

De bezzeg örvendett a legény, hogy már többet nem kell félnie a medvétől. Hálálkodott magában az ősz embereknek, hogy neki ilyen áldott hű kutyákat adtak. Gondolja, már nincs rájuk több szüksége, visszaviszi, szépen megköszöni, s talán elmegy haza, ha ugyan lenne még otthon keresnivalója.

Megérkezik a legöregebb ősz emberhez, elmondja, hol járt, miken ment által, s vissza akarja adni a kutyákat.

Azt mondja az ősz ember:

- Csak tartsd meg magadnál, édes fiam, menj vissza ahhoz a dombhoz, ahol egyszer háltál. Hálj ott az éjen is, s reggelre a három kutyából három gyűrű lesz újra, azokat vidd el magaddal, s nem vallod majd kárát.

Megköszönte az ősz ember jóságát, elbúcsúzott tőle, s meg sem állott addig a dombig. Ott lefeküdt a kutyákkal, s hát reggelre csakugyan három aranygyűrű volt mellette. Elteszi szépen a gyűrűket, s elindul hazafelé.

Sok hegyeken-völgyeken ment átal, még a haja is őszülni kezdett a rengeteg nagy útban, de addig ment, addig ment, hogy éppen abba a faluba ért, ahol az ő mátkája lakott.

Kérdi az embereket, hogy mi hír a faluban. Mondják neki, hogy nincs semmi különös változás, csak ez s ez a leány ma mond hitet egy legénynek.

Hej, az éppen az ő mátkája volt! Fogja magát, koldusgúnyába öltözik, s elmegy a lakodalmas házhoz. Amint ott álldogálna az ajtó megett, odamegy a menyasszony, s megkínálja egy pohár borral. Azt mondja neki a legény:

- Iszom, de csak úgy, ha te megiszod a felét.

A leánynak jókedve volt, s azt mondta:

- Legyen meg a kend kívánsága.

Felhajtja a legény félig a bort, s titkon a pohárba veti a fél gyűrűt, akinek a párját a leánynál hagyta volt. A leány is felhajtja a maradék bort, s hát, mit lát a pohár fenekén! A gyűrű felét.

- Hát ezt hol kapta kend?

- Ott, ahol te a másik felét!

Közben előveszi a legény a fél zsebkendőt is, s azt mondja:

- Ha már bort ittam, meg is törülöm a számat.

- Hát azt hol kapta kend?

- Ott, ahol te a másik felét!

Hej! szalad a leány a ládájához, kinyitja, s előveszi a fél gyűrűt s a fél kendőt. Összeteszik a két fél gyűrűt, a két fél kendőt, s hát úgy talál, mint a bodosi lakodalom: sem több, sem kevesebb.

De lett is nagy öröm! A leány mindjárt a nyakába borult a régi jegybéli mátkájának, s a másiknak azt mondta: jó utat, ahol sár nincs. Csaptak aztán olyan lakodalmat, hogy sánta Mihók bá ott törte ki a lábát a nagy táncolásban.

Hát a három gyűrűvel mi lett?

Azzal a három aranygyűrűvel az lett, hogy lakodalom után kezébe veszi az ifiasszony, nézi, nézi, s mondja, hogy milyen jó volna ez a három gyűrű az ő ujjára. Még jól ki sem tudta mondani, csak kiesik a kezéből mind a három gyűrű, s láss csudát! - olyan gyönyörű három aranygyapjas kos lett azokból, hogy olyan gyönyörűt még emberi szem nem látott.

Örvendett az ifiember, hogy azt sem tudta, melyik lábára álljon, s esküdözött égre-földre, hogy ezek a régi kosok, akiket az óriás felfalt. Alig mondta ezt, bégetni kezd a három kos, s hát, mintha csak a földből termettek volna elő, béomlik az udvarra a kilencvenkilenc juh! Még csak most lett igazi kedve az ifiembernek.

Hiszen ez így éppen jól volt. Eleget sanyargott szegény feje.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

LUSTA HENRIK

Lusta volt Henrik, kegyetlenül lusta. Nem volt a világon semmi egyéb dolga, mint a kecskét legeltetni, mégis keserves sóhajtozással tért haza esténként a munkájából.

- Nehéz sor ez! - nyögte. - Kínos törődés egy ilyen kecskét évszámra kinn a mezőn őrizni késő őszig. Ha még leheveredhetnék, és aludhatnék egyet az ember! De nem teheti, nyitva kell tartania a szemét, nehogy a mihaszna jószág megrágja a fákat, elbitangoljon a kertekbe, vagy egyszerűen világgá szaladjon! Hej-haj, meguntam én már ezt a nyomorult életet!

Nekiült, és töprengeni kezdett, hogyan rázhatná le végre a válláról ezt az irgalmatlan nagy terhet. Sokáig emésztődött, sokáig törte a fejét. Aztán mintha hirtelen hályog esett volna le a szeméről.

"Megvan! - csapott a homlokára. - Tudom már, mit kell tennem! Elveszem a kövér Katát feleségül. Neki is van egy kecskéje, azt is legeltetni kell; igazán mindegy, egyet hajt-e ki legelni vagy kettőt. Nekem pedig nem kell tovább gyötrődnöm."

A szót nyomban tett követte; lusta Henrik föltápászkodott, nagyot nyújtózott, és szép kényelmesen átballagott az utcán. Nem kellett sokáig járnia: kövér Katáék éppen szemközt laktak. Bekopogtatott, és megkérte a szülőktől a kedves leányzójuk kezét. Adták az öregek, hogyne adták volna! Örültek, hogy végre megszabadulnak tőle.

Így hát a kövér Kata lusta Henrik felesége lett, és minden áldott nap kihajtotta a két kecskét. Henrikre szép napok virradtak; egyebet sem tett, mint a lustaságát pihente ki; ha a jobb fele elfáradt, átfordult a bal oldalára, ha meg a háta kezdett bizseregni, fogta magát, hasra feküdt. Hanem azért, hogy egészen be ne rozsdásodjanak a csontjai, néhanapján ő is kiballagott a legelőre; leült az árnyékban, onnét nézte, hogyan legelteti Kata a kecskét.

- Kell az embernek néha egy kis mozgás - mondogatta -, jobban esik utána a pihenés.

Csakhogy kövér Katának nem nagyon tetszett ez a beosztás, ő is jobban szerette a nyugalmat, mint a kecskepásztorkodást. Ezért egy szép napon odaállt az ura elé, és azt mondta:

- Édes-kedves férjem, nem árulnád el nekem, miért keserítjük meg mi ok nélkül az életünket, miért tesszük tönkre java fiatalságunkat?

- Hát ezt hogyan érted? - hüledezett Henrik.

- Hát csak úgy kedves uram, hogy ez a két hitvány kecske minden áldott reggel fölver bennünket a mekegésével! Nem volna jobb, ha elcserélnénk őket? Beszéltem már a szomszéddal, szívesen adna értük egy kaptár méhet. A méheket nem kell őrizni, nem kell napestig ide-oda terelni a legelőn; kirakjuk a kast a ház mögé, és többé semmi gondunk: a méhek ki is repülnek, haza is találnak maguktól, ráadásul meg mézet adnak, és nekünk mindezért a kisujjunkat sem kell megmozdítanunk.

Henrik csak ámult-bámult a felesége nagy eszén.

- Ez aztán az okos asszonyhoz illő beszéd! - ismerte el. - Igazad van; azonfölül a méz jobb is, táplálóbb is a kecsketejnél.

- Meg jobban el is áll! - tódította meg Kata az ura szavát, s azon nyomban elcserélték a szomszéddal a két kecskét egy kaptár méhre.

Most már pihenhettek nyugodtan! A méhek kora reggeltől késő estig szorgalmasan ki-be jártak a kasba, és úgy megrakták jóféle mézzel a lépet, hogy őszre Henrik egy egész korsóval pergetett ki belőle.

De hova tegyék a korsót, hogy szem előtt is legyen, meg kéznél is legyen? A hálókamrájuk falán volt egy deszkapolc, rövid tanakodás után elhatározták, hogy ott fogják tartani a kincsüket. De Kata még így is féltette.

- Hátha ellopják. Hátha kikezdik az egerek - aggodalmaskodott.

Nyesett magának egy mogyorófavesszőt, megfaragta, maga mellé tette az ágyába, hogy föl se kelljen kelnie érte, ha netalán úgy hozná a sors, hogy valamiféle hívatlan vendéget kell elzavarnia.

Így aztán minden áldott nap délig heverésztek.

- Akit a nap korán lát, föleszi a kamráját - mondogatta bölcsen Henrik.

- Úgy bizony! - hagyta rá Kata asszony. - Aztán koldusbotra jut a szerencsétlen!

Hanem egyszer lusta Henrik észrevette, hogy amíg ő szunyókál, kövér Kata titokban rájár a mézre. Azért hát egy szép napon, úgy déltájban, mikor éppen a tollasbál fáradalmait pihenték ki, odaszólt az asszonynak:

- Jobb lesz, ha elcseréljük azt a mézet egy lúdra meg egy kislibára, mielőtt a korsó fenekére nézel!

- Jól van - mondta Kata -, de majd csak akkor, ha lesz egy kisfiunk, aki vigyáz rájuk. Vagy talán én kínlódjam a libuskákkal, én fecséreljem ilyen haszontalanságokra az időmet meg az erőmet?

- Azt hiszed, a gyerek majd odaáll neked libát őrizni? - dünnyögte Henrik. - Hogyisne! Manapság nem engedelmeskedik ám már a fiatalság! Mind a maga feje után jár, mind azt hiszi, okosabb a szüleinél.

- No, az enyém megadja az árát, ha nem hajt a szavamra! - tüzeskedett Kata asszony. - Úgy elnáspángolom, hogy arról koldul. Ide süss, Henrik - kiáltotta, és kikapta az ágyból a mogyoróvesszőt -, így fogom elverni, ni!

Azzal egy nagyot suhintott, és puff! - éppen a mézeskorsót találta el a polcon. A korsó a falhoz koccant, egyet-kettőt billegett, aztán lepottyant a földre, és darabokra tört, a szép aranysárga méz meg mind szétfolyt a padlón.

- No, a mi libánkat se kell többet őrizni - mormogta Henrik. - Még szerencse, hogy nem a fejemre esett a korsó, legalább nem lett ragacsos a hajam!

És mert az egyik cserépdarabon még látott valamicske mézet, fölszedte, és elégedetten dünnyögte:

- Ne hagyjuk kárba veszni, ami még megmaradt, asszony! Aztán, ha megettük, aludjunk egyet az ijedelemre; elég hosszú a nap, semmi kár nem származik belőle, ha ma egy kicsit később kelünk fel.

- Jól beszélsz - mondta kövér Kata nyújtózkodva -, ami késik, az nem múlik. Az ilyesmi úgy van, mint a csigával, amikor egyszer lagziba hívták. Útnak is indult, de már csak a keresztelőre ért oda. Megijedt, hogy elkésik, hát siettében felbukott a ház előtt a kerítésen. Erre azt mondta magának: "Lassan járj, tovább érsz!"

Azzal befordultak a falnak, és aludtak tovább.

Lear király

Lear királynak, Britannia királyának három lánya volt: Goneril, Alban herceg felesége; Regan, Cornwall herceg felesége, és Cordelia, aki még lány volt, s Franciaország királya és Burgundia fejedelme vetélkedett a szerelméért, éppen ezért ez idő szerint mindketten Lear király udvarában tartózkodtak.

Az öreg király nyolcvanéves is elmúlt már, megviselte a kor, meg a kormányzás fáradalma, és elhatározta, hogy többé nem vesz részt az államügyekben, hanem minden gondot és bajt ifjabb erőknek ad át, hogy ideje maradjon felkészülni a halálra, amely már nem lehet nagyon messze. E szándékkal hívatta magához három lányát, mert az ő ajkukról akarta megtudni, melyikük szereti őt legjobban, s királyságát olyan arányban akarta szétosztani közöttük, ahogyan a szeretetük megérdemli.

Goneril, a legidősebb kijelentette, jobban szereti apját, mint kimondható, drágább előtte, mint szeme világa, drágább, mint az élet és a szabadság, és elmondott még egy sereg ilyen fogadkozást, csupa olyasmit, amit könnyű színlelni, ha nincs mögötte igazi szeretet, csak néhány magabiztosan kiejtett szó kell hozzá. A király gyönyörűséggel hallgatta, amint lánya maga biztosította őt szeretetéről, mert azt hitte, hogy valóban szívéből jött, s apai gyöngédségének rohamában rá és férjére ruházta hatalmas királyságának egyharmadát.

Aztán második lányát szólította, és megkérdezte tőle, mi mondanivalója van. Regant ugyanabból a kongó ércből gyúrták, mint nővérét, vallomása egy jottával sem maradt el az előző mögött, hanem kijelentette, hogy amit a nővére szólt, az mind semmi ahhoz a szeretethez képest, amellyel ő viseltetik őfelsége iránt, és minden más örömöt halottnak talál, olyan gyönyörűséget okoz neki az, ahogy drága apját és királyát szereti.

Lear király áldotta az eget, hogy ilyen gyöngéd szívű gyermekekkel ajándékozta meg, s Regan tetszetős bizonygatásai után nem tehetett egyebet, mint hogy őt és férjét megajándékozza királyságának egyharmadával, mely kiterjedésre felért azzal a résszel, amelyet már odaadott Gonerilnak.

Aztán legkisebb lányához, Cordeliához fordult, legvégső örömének nevezte, és megkérdezte tőle, mit tud hát ő mondani, mert bizonyosra vette, hogy majd Cordelia is ugyanolyan szeretetteljes szavakkal örvendezteti meg, amilyeneket nővérei elmondtak, sőt úgy gondolta, Cordelia kifejezései majd annyival túláradóbbak lesznek a két idősebb nővér szavainál, amennyivel ő is mindig jobban kegyelte, becézte Cordeliát a másik kettőnél. De Cordelia megcsömörlött testvérei hízelgésétől, tudta, hogy egészen más van a szívükben, mint az ajkukon, látta, hogy mézes-mázos szavaiknak nincs egyéb célja, mint kicsalni az öreg királytól tartományait, hogy ők és férjeik még apjuk életében uralkodhassanak – ezért nem felelt egyebet, csak hogy őfelségét kötelességéhez képest szereti, sem jobban, sem kevésbé.

A királyt felháborította kedvenc lányának ez a látszólagos hálátlansága, s azt kívánta tőle, fontolja meg beszédét, jobbítsa szavait, nehogy szerencséjét megrontsa.

Cordelia erre elmondta apjának, hogy apját látja benne, aki fölnevelte és szerette, ő pedig ezt a tartozást úgy rója le, amint illik és méltó: szereti, engedelmeskedik neki, és mindenek fölött tiszteli. De nem nyithatja száját olyan nagyzoló szavakra, mint nővérei, azt sem ígérheti neki, hogy senki mást ezen a világon nem szeret. Miért mentek férjhez nénjei, ha azt mondják, hogy csak apjukat szeretik? ő, ha egykor tán férjhez menne, akkor azé lesz majd a fél szerelme, gondja és tartozása, akivel jegyet váltott; úgy, mint nénjei, hogy csupán atyját szeresse – férjhez sem megy.

Cordelia komolyan szerette öreg apját, majdnem olyan túlzóan, mint ahogyan nővérei állították magukról, és ezt nyíltan meg is mondta volna bármikor máskor lányhoz illőbb, szeretőbb szavakkal, mindezek nélkül a fenntartások nélkül, amelyek valóban kissé hálátlanul csengtek; de nővéreinek ravaszul hízelgő szavai után, amikor látta, milyen szertelen jutalmat nyertek ezekkel a hízelgésekkel, úgy gondolta, az a legillőbb eljárás, hogy hallgat és szeret. Ez felülemeli érzelmeit a számítás gyanúján, s tanúságot tesz arról, hogy ő is szeret, de nem a nyereségért, s minél kevésbé mutatós a fogadkozása, mint nővéreié, annál igazabb és őszintébb.

Ez a nyílt beszéd, amit Lear király büszkeségnek nevezett, annyira felbőszítette az öreg uralkodót – aki mindenkor, még élete delén is sokszor volt szeszélyes és indulatos, most pedig az aggkori gyermetegség annyira elhomályosította értelmét, hogy nem tudta megkülönböztetni az igazságot a hízelgéstől, sem pedig a tarkára festett beszédet a szívből jövő szavaktól –, hogy sértődött dühében visszavonta királyságának megmaradt és Cordelia részére fenntartott harmadát, elvette tőle, és egyenlő arányban felosztotta a két idősebb nővér és férjeik, Alban és Cornwall herceg között. Ezeket magához szólította, s valamennyi udvari emberének színe előtt fejedelmi koronát adományozott nekik, s kettejükre ruházott minden jövedelmet, uralkodást és végrehajtó hatalmat, ő maga csak a király nevét tartotta meg, egyébként lemondott királyságról, de azzal a kikötéssel, hogy megtart magának kíséretül száz lovagot, és ezekkel együtt havonta felváltva két lánya palotájában kap ellátást.

Királyságának e fonák felosztása – melyet csöppet sem a józan ész tanácsolt, hanem sokkal inkább a szenvedély – egész udvarát álmélkodással és szorongással töltötte el, de senkinek sem volt bátorsága ahhoz, hogy odaálljon a király és fellobbant haragja közé, csak Kent gróf szólt egy jó szót Cordeliáért, erre azonban a szenvedélyes Lear király halálbüntetés terhe mellett megtiltotta neki, hogy beszéljen, de a jó Kentet nem lehetett elriasztani. Mindig hűséges volt Lear királyhoz, akit tisztelt, mint uralkodóját, szeretett, mint az édesapját, s úgy követett, mint mesterét; életét eddig is csak zálognak tartotta a király ellenségei számára, s kockára merte tenni, amikor Lear király megmentéséről volt szó. És most, amikor Lear király volt legnagyobb ellensége önmagának, a királynak ez a hűséges szolgája most sem feledkezett meg régi elveiről, hanem férfiasan szembeszállt Lear királlyal, hogy jót tegyen vele, és csak azért volt hozzá udvariatlan, mert Lear király elvesztette az eszét. Leghűségesebb tanácsosa volt a királynak az elmúlt időkben, és most is azért könyörgött neki, lásson jobban, engedje, hogy ő legyen a szeme világa, kövesse az ő tanácsát, mint ahogy már sok nehéz ügyben megtette és hozza helyre tüstént legjobb belátása szerint ezt az undok elhirtelenkedést, mert életét teszi rá, hogy Lear király ifjabb lánya nem szereti őt kevésbé, s nem is mind léha szív, kinek halk szózatát a puszta padló vissza nem veri. Amikor a hatalom a hízelkedésnek bókol, ott a becsület nyíltsággal tartozik. Ami pedig Lear király fenyegetését illeti, mit is árthat az neki, akinek élete amúgyis a király szolgálatára áll? Semmilyen fenyegetés nem tarthatja vissza a kötelességet attól, hogy szót emeljen.

A derék Kent gróf független becsületessége csak még jobban felszította a király haragját, és mint az őrjöngő beteg, aki megöli orvosát, és halálos nyavalyáját szereti, száműzte hűséges szolgáját, s csak öt napot adott neki arra, hogy megtegye előkészületeit az utazásra, mert ha a hatodik napon gyűlölt személyét a brit királyságban megtalálják, ez a perc a halála lesz. Kent pedig elbúcsúzott a királytól, és azt mondta, hogyha a király jobbnak látja így viselkedni, akkor száműzetés volna otthon maradnia. Mielőtt elment, az istenek oltalmába ajánlotta Cordeliát, a drága szűzet, aki olyan jogosan érzett, és olyan bölcsen beszélt, s csak azt kívánta, hogy a két idősebb nővér nagyhangú beszédeinek megfeleljenek a szeretet tettei, aztán elindult, amint mondta, hogy öreg lábakkal új országba menjen.

Erre aztán beszólították Franciaország királyát és Burgundia fejedelmét, hogy meghallják Lear király elhatározását legkisebb lánya felől, és tudassák, továbbra is kérik-e még Cordelia kezét, most, amikor elvesztette apja kegyét, és nincs semmi vagyona, ami ajánlaná, csak saját személye. Burgundia fejedelme elállt a házasságtól, nem volt hajlandó feleségül venni ilyen feltétellel, de a francia király, amikor megtudta, miféle hiba miatt vesztette el Cordelia apjának szeretetét, hogy csak természetének lassúsága miatt, mert nem volt képes nyelvét olyan hízelgésre fogni, mint nővérei –, kézenfogta a fiatal lányt, kijelentette, hogy erénye olyan hozomány, mely többet ér egy királyságnál, kérte Cordeliát, búcsúzzon el nővéreitől és apjától – akármilyen szeretetlen is volt az apja –, és jöjjön vele, legyen az ő hitvese és a szép Franciaország királynője, mert szebb tartományok fölött uralkodhatik, mint nővérei. Burgundia fejedelmét megvetésében »vizes hercegnek« nevezte, mert szerelme az ifjú hajadon iránt perc alatt úgy elfolyt, mintha víz lett volna.

Cordelia aztán könnyes szemmel búcsúzott el nővéreitől, s arra kérte őket, szeressék nagyon apjukat, s váltsák be fogadkozásukat, ők azonban mérgesen azt felelték, ne írjon nekik elő semmit, ők ismerik kötelességüket, hanem járjon ura kedvében, ki – mint ahogy gúnyosan kifejezték magukat – a szerencse kolduskenyeréhez juttatta. Cordelia elindult, nehéz szívvel, mert ismerte nővéreinek ravaszságát, és jobb kezekre szerette volna bízni apját, mint amilyenekben otthagyta.

Alighogy Cordelia elment, nővéreinek ördögi hajlamai kezdtek valódi színükben megmutatkozni. Még végére sem ért az első hónap, melyet Lear király megegyezésük szerint legidősebb lányánál, Gonerilnál akart tölteni, az öreg király kezdte észrevenni a különbséget az ígéret és a teljesítés között. Ez a nyomorult nő megkapott mindent, amit apja elajándékozhatott, a koronát is a fejéről, de most zúgolódni kezdett még a királyságának kis maradványai ellen is, melyeket a király fenntartott magának, mert képzelgésének tetszett az a gondolat, hogy még mindig király. Goneril látni sem bírta sem apját, sem apja száz lovagját. Valahányszor apjával találkozott, mindig összeráncolta szemöldökét, s ha az öregember beszélni szeretett volna vele, betegséget színlelt, vagy akármit, csak hogy látnia se kelljen apját. Nyilvánvaló volt, hogy apja öregkorát fölösleges tehernek érezte, kíséretét szükségtelen tékozlásnak. Nemcsak hogy most már ő maga sem igen fejezte ki kötelességét apja iránt, hanem példájáról, sőt talán titkos utasításaitól is felbuzdulva, még a szolgái is tüntetően elhanyagolták Lear királyt, és vagy nem voltak hajlandók parancsait teljesíteni, vagy még megvetőbben úgy tettek, mintha nem is hallanák. Lear királynak végül is észre kellett vennie, hogy lánya viselkedése megváltozott, de amennyire csak tudta, szemet hunyt ez előtt, mint ahogy az emberek általában nem szívesen hiszik el azokat a kellemetlen következményeket, amiket saját tévedésük és makacsságuk idézett elő.

Az igazi szeretetet és hűséget épp annyira nem lehet elidegeníteni, ha rosszul bánnak vele, mint amennyire az álnokságot és a szívtelenséget sem lehet kiengesztelni, ha jól bánnak vele. Ez nyilvánvalóan kitűnik a derék Kent gróf példájából: Lear király ugyan száműzte, és Kent életét kockáztatta, ha megtalálják Britanniában, mégis úgy döntött, hogy ott marad, és elvállal minden következményt, ameddig van rá lehetőség, hogy hasznára lehet urának, királyának. Ebből látható, milyen silány fortélyokra és alakoskodásokra szorul néha a szegény hűség, de semmit sem tekint alantasnak vagy méltatlannak, ha szolgálatot tehet ott, ahol kötelezettséget érez! Ez a derék gróf szolgának öltözött, levetett minden pompát és előkelőséget és felajánlotta szolgálatait a királynak, aki nem ismerte fel ebben az álruhában, megtetszett neki az ismeretlen szolga válaszainak nyíltsága, vagyis inkább az a nyerseség, amelyet a király iránt tanúsított. Ez a nyerseség egészen más volt, mint az a sima, olajos hízelgés, amelytől Lear királynak épp elég oka volt megundorodnia, minthogy láthatta lányainál, mi jár együtt ezzel a hízelgéssel. Az alkut hamar megkötötték, Lear szolgálatába fogadta Kentet Caius néven – mert most így nevezte magát –, és nem is gyanította, hogy ez a szolga az ő hajdani legkedvesebb embere, a hatalmas és előkelő Kent gróf.

Ez a Caius hamarosan módot talált arra, hogy megmutassa hűségét és szeretetét királyi ura iránt, mert amikor Goneril udvarmestere még aznap tiszteletlen volt Lear királyhoz, s szemtelenül fintorgott rá és pimaszul válaszolt, amire kétségkívül titkon úrnője is bátorította –, Caius nem tudta elviselni, hogy ilyen nyilvánosan megsértsék a király felségét, nem sokat teketóriázott, hanem gáncsot vetett neki, és a modortalan szolgát berakta a kutyaólba, Lear király pedig e barátságos szolgálatáért egyre inkább megszerette.

De nem Kent volt Lear király egyedüli barátja. A maga helyzetének megfelelően, s amennyire ilyen jelentéktelen személyiség kimutathatja szeretetét, a szegény udvari bolond, azaz tréfacsináló, aki a palotában lakott, ameddig Lear királynak volt palotája, mert abban az időben az volt a szokás, hogy királyok és magasrangú személyiségek bolondot tartottak, legalábbis így nevezték, hogy komoly ügyeik után elmulattassa őket – szóval ez a szegény bolond ragaszkodott Lear királyhoz azután is, hogy elajándékozta a koronáját, s szellemes mondásaival ébren tartotta a király jókedvét, bár nem állhatta meg, hogy néha tréfát ne űzzön urából, amiért olyan oktalan volt, hogy odaadta koronáját és mindenét lányainak. Ilyenkor aztán, mint ahogy rímelgetve kifejezte magát:

Szilaj gyönyörtől sírtak ők,
Én dallék a bánat miatt,
Hogy ily király e bohók között
Bújóskát játszogat.*

Ez a becsületes bolond bőviben volt az ilyen kusza mondásoknak, daltöredékeknek, és magának Gonerilnak a jelenlétében is sok keserű gúnyban, elevenbe vágó tréfában öntötte ki szívét. Így például egyszer a királyt az ökörszemhez hasonlította, amelyik a kakukkfiókát mindaddig táplálja, míg végre az szegény fejét bekapja és megeszi. Azt is mondta, hogy a szamár bezzeg megérzi, mikor a szekér húzza a lovat – azt akarta ezzel mondani, hogy Lear király lányai, akiknek hátul kellene járniuk, most apjuk elé kerültek –, s hogy Lear király nem Lear király többé, hanem csak Lear király árnyéka. Ezért a szabadszájúságáért aztán egyszer-kétszer meg is fenyegették azzal, hogy megkorbácsolják. Lear király persze most már kezdte észrevenni a hidegséget és tisztelethiányt, de ennek a hiszékeny, elvakult apának nemcsak ezt kellett elszenvednie méltatlan lányától: Goneril most már nyíltan megmondta neki, hogy apját mindaddig nem látja szívesen palotájában, ameddig az öreg király ragaszkodik hozzá, hogy száz lovagból álló kíséretet tartson, mert ez a kíséret fölösleges fényűzés, csak arra jó, hogy ricsajjal és lakomázással töltse be az ő udvarát; ezért arra kérte apját, csökkentse kíséretének számát, ne tartson maga mellett csak öreg embereket, olyanokat, mint ő maga, akik illenek vénségéhez.

Lear király eleinte nem akart hinni szemének és fülének, nem tudta elhinni, hogy saját lánya beszél hozzá ilyen szívtelenül. Nem tudta elhinni, hogy lánya, aki koronát kapott tőle, most kíséretét igyekszik megcsonkítani, és sajnálja tőle azt a tiszteletet, ami megilleti öreg korát. De amikor Goneril továbbra is megfeledkezett kötelességéről, és ragaszkodott kéréséhez, az öregember olyan haragra gerjedt, hogy átkozott sárkánynak nevezte, azt mondta róla, hogy hazudik, és valóban hazudott is, mert a száz lovag csupa válogatott viselkedésű, ritka jellemű férfi volt, értették tisztük minden részletét, s egyáltalában nem volt szokásuk a ricsajozás és lakomázás, ahogy Goneril mondta. Megparancsolta továbbá, nyergeljék fel lovait, mert száz lovagjával együtt másik lányához, Reganhoz akar menni; aztán a hálátlanságról beszélt, erről a márványszemű ördögről, amely ha gyermekben lakik, utálatosabb a tenger szörnyénél. És elátkozta legidősebb lányát, Gonerilt, hogy hallani is rettenetes volt: azt kívánta, sohase legyen gyermeke, vagy ha lesz, hát azért éljen, hogy visszafizesse anyjának azt a gúny és megvetést, amit Goneril tanúsított apja iránt, hadd érezze, hogyha az ember gyereke hálátlan, az élesebben fáj, mint a kígyó foga. Goneril férje, Alban herceg mentegetőzni kezdett, nehogy Lear király azt hihesse, neki is része van ebben a gonoszságban, de Lear király végig sem hallgatta, hanem dühében megnyergeltette lovait, s kíséretével együtt elindult Regannak, másik lányának palotája felé. És Lear király azt gondolta magában, milyen kicsinek látszik most Cordelia hibája – ha ugyan hiba – testvére bűnéhez képest, és erre sírni kezdett, aztán meg elszégyellte magát, hogy olyan teremtmény, mint Goneril, annyira megrendítette férfiasságát, hogy megríkatta.

Regan és férje pompázó udvartartás közepette éltek palotájukban, és Lear király előre küldte szolgáját, Caiust, egy levéllel a lányához, hogy készüljön fel a fogadására, ő maga pedig kíséretével követte Caiust. De úgy látszik, Goneril megelőzte atyját, ő is levelet küldött Regannak, apját szeszélyességgel és mogorvasággal vádolta, s azt tanácsolta testvérének, ne is fogadja be apjukat olyan nagy kísérettel, amilyet magával hoz. Ez a futár egyidőben érkezett Caiusszal, találkozott is vele, és ki más volt, mint Caius régi ellensége, az udvarmester, akit Caius az ólba vágott, amiért pimaszul viselkedett Lear királlyal. Caius nem állhatta ennek a fickónak a tekintetét, gyanította is, hogy mi járatban van, ezért elkezdte gúnyolni és ki is hívta párbajra, s amikor ezt a fickó visszautasította, Caius becsületes indulatának hevében alaposan megverte, amit ilyen bajkeverő